Ebben a cikkben feltárjuk, miért pont ekkor ünnepeljük őket, hogyan fonódik össze a bűnbeesés története a karácsonyfával, és miért nevezzük a karácsonyt követő szenteket „Krisztus kísérőinek”.
Sokan felteszik a kérdést: miért pont a legnagyobb készülődés közepette, december 24-én ünnepeljük az emberiség ősszüleit? A válasz a középkori teológia zseniális szimbolikájában rejlik.
A keresztény naptár készítői számára december 24. a várakozás utolsó, legsötétebb pillanata. Ádám és Éva a bukást, az eredendő bűnt és az elveszített Paradicsomot jelképezik. Azzal, hogy az ő emléknapjukat közvetlenül Jézus születése (a Megváltás) elé helyezték, egy éles logikai ívet rajzoltak fel:
Kevesen tudják, de a karácsonyfa-állítás hagyománya közvetlenül Ádámhoz és Évához köthető. A középkorban ezen a napon úgynevezett „misztériumjátékokat” adtak elő a templomok előtt, amelyek a Biblia történeteit mutatták be az írástudatlan népnek. A december 24-i darab a paradicsomi bűnbeesésről szólt. Ehhez kelléknek egy fát használtak, amelyet almával díszítettek fel – ez volt a Tudás Fája. Mivel télen csak a fenyő volt zöld, ez lett a választott fa, az almákból pedig idővel a mai piros karácsonyi gömbök lettek.
Miközben december 25-én a világ a Kisjézus születésére figyel, a naptár egy különleges női nevet is tartogat: Eugéniát. Az ő jelenléte a naptár szívében nem véletlen, hanem egy ókori ígéret beteljesülése.
Szent Eugénia a 3. században élt, és a keresztény hagyomány egyik legizgalmasabb alakja. A legenda szerint, amikor hitvallása miatt börtönbe zárták, maga a Megváltó jelent meg neki. Jézus azt ígérte hűséges követőjének, hogy pontosan azon a napon fogja magához szólítani az égbe, amelyen Ő a földre érkezett. A jóslat beteljesült: Eugéniát karácsony napján végezték ki, így vált az ő „égi születésnapja” azonossá a Megváltóéval.
Az Eugénia név görög eredetű, jelentése: „jól született” vagy „nemes származású”. A középkori gondolkodás számára ez a név tökéletes szimbólum volt december 25-én. Ki lehetne „nemesebb születésű” annál az Istenembernél, aki ezen a napon jött a világra? Eugénia neve tehát egyfajta állandó emlékeztető a karácsonyi liturgia mellett Krisztus isteni származására.
Érdekes megfigyelni a naptári ívet: december 24-én Évával, az első nővel kezdünk, aki a bűnbeesést hozta a világra. Másnap, 25-én pedig egy olyan szent nőt ünneplünk, aki mindenét – még nemesi rangját és női mivoltát is (hiszen a legenda szerint férfinak álcázva vonult kolostorba) – feláldozta Krisztusért. Ez a kontraszt mutatja meg a karácsony lényegét: a régi világ elmúlását és az új, tiszta élet kezdetét.
Karácsony másnapján a hangulat éleset vált. Az ünnepi fehér színt a liturgia pirosra cseréli. Ekkor ünnepeljük Szent Istvánt, aki nem azonos államalapító királyunkkal; ő az első keresztény vértanú (protomartyr).

Szent Istvánt a „Comites Christi”, azaz Krisztus kísérői közé sorolják. Az egyházatyák úgy gondolták, hogy a „Király” (Jézus) születése után közvetlenül azoknak kell állniuk, akik a leghűségesebbek voltak hozzá.
István diakónus volt, akit hite miatt Jeruzsálemben megköveztek. Az ő ünnepe emlékeztet minket arra, hogy a Betlehemben született kisded nemcsak a békét hozta el, hanem egy olyan igazságot is, amelyért sokan az életüket áldozták. A teológiai üzenet egyértelmű: a születés öröme és a hitvallás áldozata elválaszthatatlan egymástól.
December 27-én a „szeretett tanítvány”, Szent János apostol és evangélista kerül a középpontba. Ha István a vértanúság piros színe, akkor János a tisztaság fehér színe.
János volt az, aki a legmélyebb filozófiai magasságokban írt Jézusról („Kezdetben volt az Ige...”). Mivel karácsony az Ige megtestesülésének ünnepe, János apostol jelenléte a naptárban elengedhetetlen. Ő az egyetlen az apostolok közül, aki nem erőszakos halállal halt meg, mégis vértanúnak tekintik („fehér vértanú”), mert száműzetésben, hosszú élete során szenvedett a hitéért.
Ehhez a névnaphoz kapcsolódik az egyik legszebb népszokás, a szentjánosáldás. A legenda szerint Jánost megpróbálták megmérgezni, de ő keresztet vetett a kehelyre, és a méreg kígyóként távozott belőle. Emiatt ezen a napon bort szentelnek a templomokban. A „János-áldás” elfogyasztása a népi hit szerint megvéd a betegségektől és a bajtól.
Bár a kérdésben nem szerepelt, a sorozat az Aprószentek napjával válik teljessé. Ők azok a betlehemi kisgyermekek, akiket Heródes öletett meg, hogy végezzen az újszülött „zsidók királyával”. Ők is Krisztus kísérői: „vérrel tettek tanúságot, bár még beszélni sem tudtak”. Ezzel zárul a karácsonyi „vértanú-koszorú”.
1. Miért pont december 24-én ünnepeljük Ádámot és Évát?
Mert ők jelképezik az emberiség bukását, amire a karácsony (Jézus születése) hozza el a gyógyírt. Az ünnep elhelyezése tudatos kontraszt: a napot az emberi gyarlóságra való emlékezéssel kezdjük, hogy az éjféli misén már a Megváltó érkezését ünnepelhessük. Ekkor állítjuk a karácsonyfát is, amely eredetileg a paradicsomi „tudás fáját” jelképezte.
2. Miért Szent István diakónusé december 26-a?
Mert ő volt az első vértanú (protomartyr), aki életét adta a hitéért. Az egyházi rend szerint ő az első a „Krisztus kísérői” (Comites Christi) sorában. A naptárban közvetlenül a Király (Jézus) után következik, emlékeztetve arra, hogy a születés öröme és a hitvallás áldozata elválaszthatatlan egymástól.
3. Mi köze van Szent János apostolnak december 27-éhez?
Szent János a „szeretett tanítvány”, a szeretet evangélistája, aki a legmélyebb teológiai összefüggéseket írta le Jézusról. Mint Krisztus legközelebbi barátja, méltó helyet kapott a karácsonyi kíséretben. Ő a „fehér vértanú”, aki nem erőszakos halállal, hanem hosszú, hűséges élettel tett tanúságot.
4. Mit jelent a „János-áldás” népszokása?
Ez a december 27-i borszentalás hagyománya. Egy legenda szerint János megáldott egy kelyhet, amiből a méreg kígyóként távozott, így sértetlen maradt. Ennek emlékére ezen a napon bort visznek a templomba szentelésre, majd azzal köszöntik egymást („Igyuk Szent János áldását!”), ami a barátság, a szeretet és az egészség záloga.